történet vagy történt

Ugrani
Szállni
Repülni
Földet érni
Talpra érkezni

Menni
Nem megállni
Menni
Csak mindig menni

Menni
Vagy
Meghalni

Lerakta a tollat, érezte, hogy nincs mit írni, nincs már kinek írnia Nézet a villogó kurzort a fényes kijelzőn. Szeme a monitor jobb alsó sarkába tévedt szinte világítottak a szám 0:12.
„Uhhh már ennyi az idő? Elment ez a nap is”. Otthagyta a gépet a kezében egy pohár borral kiállt az erkélyre. Nézte a Fő utcán elhaladó autókat és embereket, nézte mennyire csillognak az emberek. „Mindenki önmagát adja el, úgy hogy szépen becsomagolja magát, mint karácsonykor.”
Visszatért a számítógéphez érezte, hogy tudja folytatni újra azt, amit ír. Ujjaival először dobolt egy kicsit a gépen majd elkezdett írni, nem vadult lassan kimérten, egyenletes tempóban. Hallotta, ahogy a hangfalból szól a zene. Mindig segített neki egy síkon tartani a gondolatait ez most fontos volt. Tudta ez lesz élete főműve a legfontosabb minden közül, amit eddig az életben csinált. Leütötte az utolsó betűket tudta mindjárt vége. Ebben a pillanatban érezte, hogy valami nincs rendben, érezte, hogy ez most nem a szokásos rátörő depressziós „láz” ami az utóbbi 2 évben rendszeres rátört. ez volt az utolsó gondolata ebben a pillanatban megállt a szíve, egy pillanat volt az egész szinte semmit nem érzet.

Fura érzés volt. Látta a lakását, de nem a számítógépet, hanem a mögötte lévő falat, a könyveket, amik közül még volt, amit el sem olvasott. egy pillanatig azt hitte, hogy valami kiesett neki és felállt a székből. A következő döntése logikus és kiszámítható volt. Megfordult, hogy megnézze tuti elmentette a munkáját, A munkát. Meglepődött, látta a saját testét a gépre dőlve, mozdulatlanul. Fura módon megnyugodott, amikor meglátta a saját arcát békésen csendesen és kisimultan. „Legalább nem szenvedtem” futott át az agyán, ebben a szituációban ez a gondolta nevetésre késztette hosszú perceken át nevetett. Megkönnyebbült érezte, hogy lelke könnyebbé válik a lelke.
Valami mégis itt tartotta, nem tudta, hogy pontosan mi, de érezte, hogy van valami dolga. Úgy döntött, hogy leül és vár hátha kiderül, hogy miért, mire vagy kire.

Három nappal később, amikor Marika néni még mindig nem látta lakásból kijönni fiatal szomszéd fiút elkezdett aggódni, becsöngetett hozzá, kopogott dörömbölt. Semmilyen választ nem kapott. Bement a lakásba és tárcsázott: 107 lenyomta a zöld gombot és várt, 10 perc múlva kapcsolta a rendszer az egyik operátor hölgyet aki miután felvette az adatit és, hogy miért is telefonált a rendőrségre megígérte, hogy hamarosan kimennek a kollégái.

Két órával később kiérkezettek a rendőrök, ketten jöttek egy ideig még körbe kérdezték a szomszédokat tud e valaki bármit a fiúról, senki semmit. Úgy döntöttek, hogy megkeresik a gondnokot, akinél volt egy pótkulcs vészhelyzet estére minden lakáshoz.

Egy kis idővel később csak arra lett figyelmes, hogy valaki matat, a zárnál. Hallotta, hogy kint az ajtó előtt beszélgetnek, felismerte Marika néni hangját és a gondnokét is a másik két hang nem tűnt ismerősnek. Kíváncsi lett, várta, hogy mi történik, várt, várt. Nyílt az ajtó és szépen sorban mindenki bejött. Elöl a rendőrök utánuk a gondnok majd végül a szomszéd néni. Látta, hogy mindenkinek az arca elkomorul az arca, amikor meglátják. „Pontosabban, amikor meglátják mi az ami, maradt belőlem, hogy régen mennyit törődtem a testemmel. Én is csak egy csillogó csomag voltam. Kár.”

Látta amint a rendőrök megnézik a testét, amikor meg mozdították a számítógép monitora és újra életre kelt, láthatóvá vált A munka. A rendőrök nézték a fehér háttéren villogó kurzort, egy szó állt előtte.

Tudom |

Bár a teremben lévők közül csak Ő tudta, hogy így rendben van az élete. Most már mehet.

Elindult az ajtó felé kinyitotta és látta fényt, ez kellemes érzéssel töltötte el, ellazult. Hátra nézett, mindenki őt nézte és a fényt, mosolygott majd átlépte a küszöböt és végleg eltűnt.

A szobában lévők ámulattal nézetek utána és megértették, már ők is tudták.


Vége