Gyerekként hihetetlen módon szerettem (és a mai napig szeretek is) olvasni, azt hiszem ennek is meg van a maga oka.... még pedig a következő:
Gyerekként nagyon sokszor egyedül éreztem magam, kívülállónak és nem ebbe a világba valónak. Amikor nem tanultam vagy épp nem edzésen voltam valahogy el kellet foglalnom magam, a korral 1 ideig a játék és az olvasás volt majd ennek egy keveréke végül megmaradt az olvasás.
A miértje ennek az, hogy a olvasás közben nem ebben a világban vagyok, látom és átélem azt, amit a könyv egy egy szereplője. Ott vagyok velük és tudom, hogy semmi és senki nem bánthat. Nem hiába szerettem nagyon a valóságtól elrugaszkodó műveket, habár nem is kellett nagyon valótlannak lenniük pl.: Verne regényeire nehéz azt mondani, hogy 100%, hogy nincs bennük semmi lehetősége a valóságnak, hiszen mára például a tengeralattjáró egy hétköznapi eszköz.
Valahol az ilyen formában való menekülési lehetőségek keresése a mai napig sem veszett ki belőlem, de sokszor mostanság már csak behunyom a szemem és azt képzelem, hogy valahol máshol vagyok...
Mert, ha máshol vagyok akkor ez a világ nem bánthat, hiszen akkor lehetőségem van arra is, hogy más ember lehessek.
Mivel tisztában vagyok önmagammal, úgy érzem ezt most már állíthatom ismerem a pozitívumaim és a negatívumaim és pont ezért szeretnék sokszor más lenni, megváltozni, de ha a valóságban is más lennék akkor én nem én lennék vagy mégis???
Illetve hiába tudok magamról rengeteg dolgot, még biztos, hogy nem mindent, de egyet igen aminek a fent leírtakra hatása van... nem hiszek önmagamban...
Gyerekként nagyon sokszor egyedül éreztem magam, kívülállónak és nem ebbe a világba valónak. Amikor nem tanultam vagy épp nem edzésen voltam valahogy el kellet foglalnom magam, a korral 1 ideig a játék és az olvasás volt majd ennek egy keveréke végül megmaradt az olvasás.
A miértje ennek az, hogy a olvasás közben nem ebben a világban vagyok, látom és átélem azt, amit a könyv egy egy szereplője. Ott vagyok velük és tudom, hogy semmi és senki nem bánthat. Nem hiába szerettem nagyon a valóságtól elrugaszkodó műveket, habár nem is kellett nagyon valótlannak lenniük pl.: Verne regényeire nehéz azt mondani, hogy 100%, hogy nincs bennük semmi lehetősége a valóságnak, hiszen mára például a tengeralattjáró egy hétköznapi eszköz.
Valahol az ilyen formában való menekülési lehetőségek keresése a mai napig sem veszett ki belőlem, de sokszor mostanság már csak behunyom a szemem és azt képzelem, hogy valahol máshol vagyok...
Mert, ha máshol vagyok akkor ez a világ nem bánthat, hiszen akkor lehetőségem van arra is, hogy más ember lehessek.
Mivel tisztában vagyok önmagammal, úgy érzem ezt most már állíthatom ismerem a pozitívumaim és a negatívumaim és pont ezért szeretnék sokszor más lenni, megváltozni, de ha a valóságban is más lennék akkor én nem én lennék vagy mégis???
Illetve hiába tudok magamról rengeteg dolgot, még biztos, hogy nem mindent, de egyet igen aminek a fent leírtakra hatása van... nem hiszek önmagamban...
