Bedtime Stories avagy a milyen a jó reklám

Pont az év utolsó napján december 31-én nem kevés kaland árán sikerült megnéznem Adam Sandler új filmjét az Esti Meséket azaz erdeit címén a Bedtime Stories-t – tudom messziről indulok kedves olvasó, de ne aggódj hamarosan a lényegre térek – a film zseniális, családias, vicces, de hát én egy Adam Sandler filmtől sok mást nem is vártam.

A film alaptörténte, hogy van Skeeter aki egy szállodában dolgozik, mint karbantartó, ami egy picit már önmagában irónikus, hogy ez a szálloda pontosabban a névadója és elődje az édesapjáé volt, akinek annó az új tulaj (aki most már nagyon multi milliomos) tett egy ígéretet, hogy a kicsi Skeeter fogja majd vezetni a szállót. Persze ez az ígéret a homályba vész.

Skeetrebek van egy nővre akinek 2 gyereke van. A gyerekek lesznek a filmben a kulcsfigurák. Skeeternek kell vigyáznia esténként a 2 lurkóra, amíg anyu munkát keres. Skeeternek kb ez az elején annyira kell, mint egy foghúzás vagy egy púp hátára, hamar leakrja tudni az esti ágyba fektetést. A 2 gyerkőc azonban addig nem hajlandó elaludni amíg Skeeter bácsi nem mesél nekik. Skeeter a fantáziájára hagyatkozva mesél nekik ahogyan régen az édesapja is neki. A mesékbe a gyerekek is beleszövik saját kis ötleteiket amiktől azok még viccesebbek, helyeként érdekesebb irányt vesznek. A mese után a gyerekek elalszanak, majd másnap kezdődik az új nap, gyerekek az iskolába el, Skeeter munkába. És innentől válik érdekessé a történet, ugyanis az előző napi mese egyes történései megelevenednek.

Persze Skeeter ezt megpróbálja a maga hasznára fordítani, de a gyerekek mindig kitalálnak valamit amitől a tervei meghiúsulnak. A történet vége happy end és boldogság.

Az összefüggés a reklám és a film között hol van? Közelítsük meg egy másik oldalról. A gyerekek a vevők és Skeeter bácsi a reklámozó a saját termékét akarja eladni. A filmben ez nem működik, nem működhet az, ha valaki a fogyasztónak akar eladni valamit és nem hagyja, hogy a fogyasztó is elmondja a véleményét arról a reklámról amivel megpróbálják csúnya szóval megetetni. Arról nem is beszélve, hogy a reklámozó és a fogyasztó 1: nem ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, 2: nincs garancia arra, hogy a reklámot ugyanúgy fogja értelmezni és ez a 2 dolog összefügg. Amit a reklámozók nem vesznek sokszor figyelembe az az, hogy a vevő mit akar, azaz a vevő számára mi fejezhet ki értéket.

Manapság egyre több cég foglalkozik azzal, hogy reklámokat készítsen megrendelők számára, tehát ők függetlenek a megrendelőtől ebből kiindulva objektívebben vagy még inkább vevőorientáltabban tudnak reklámokat készíteni, azoban sokszor a megrendelőn múlik, hogy mi is lesz a végső anyag.

Hogy milyen a jó reklám? Szerintem, mint a filmben a jó mese. Magával ragad, én is beletudom magam képzelni a reklám által keltett szituációba. Az a jó reklám ahol a reklám célcsoportja is bele tud szólni, nem csak, mint egy csoport tagja akit jól kielemeznek, majd valamilyen téves következtetésre jutnak, hiszen hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet nagyon sokszor egy hétköznapi beszélgetésben is félre értjük amit a másik mond. Mért is ne vehetne részt egy csoport a „leendő” vevőkből a reklám készítésében? Mint ahogy a gyerekek is beleszóltak a mesékbe? És így mesélnének együtt valami nagyon jót? Valami nagyon ütőset? Vagy, hogy a megasztár exzsűritagjtól Péli Barnától idézzek valamit ami „nagyon átjön”.

Tudom messziről indultam, de remélem mindenki érti, mire is gondoltam ezzel az írással:-)